Nemrég jött a mi világunkra, máris féléves lett Domonkos, aki október 14-én, péntek kezdetén született. Csütörtökön reggel még itthon porszívóztam, majd bevásároltam - több helyen is voltam -, aztán egy óra körül, amikor nem esett jól a koffeinmentes kávé, gyanakodni kezdtem. Erre a napra írtak ki, így hivatalos voltam az orvoshoz, ahol kiderült, a szülésem elindult, csak én nem tudok róla (nem is tudom, miért nem csodálkozom, lévén ez bevett szokás nálam). Az orvosom a kórházba irányított, és gyors szülésre számított. Nálam volt a kórházi csomag, így beültem az autóba, és telefonáltam. Fél óra alatt elintéztem mindent - főleg a gyerekeket ki hozza haza, és utána mi lesz volt a lényeges kérdés -, így elindultam a kórházba. Én vezettem, mivel semmit sem éreztem, jól voltam. Szerencsére nem volt dugó, így hamar odaértem.
Három dolgot szerettem volna elkerülni (többször viccelődtünk is ezen): egyedül bevezetni a kórházba megindult szüléssel - így alakult, de nem bántam meg. A front alatt szülést, mert akkor zsúfolt a kórház - ez is bejött, olyannyira, hogy aznap éjjel vagy nyolc gyerek született, és a nőgyógyászatra kerültem emiatt, mert csak ott volt már hely. Ez utóbbival jól jártam. A harmadik pedig az éjjel vajúdás és szülés - ez se került el. A negyedik, a ráadás az lett, hogy Andris és Ádám után Domonkos is pénteken született.
Domi mély hangon, férfiasan kiáltott bele az októberi éjszakába, nem vitték el rögtön, sokáig együtt voltunk hármasban.
Napról napra fejlődik, mindig újabb és újabb dolgokkal lep meg, egy csoda az egész, ahogyan lett, nőtt, vártuk, megszületett, és most itt van velünk.
