Karácsony

Keresztség

2007 - András

2007 - Ádám

2012 - Domonkos

36.

Bányamérnök nagyapám szerelmes levele apai nagyanyámnak
 

  

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   Tatabánya, 1946. XI. 15.     

Édeském!

   Alig vártam már délután, hogy a káposzta gyalulás és hordóba való eltevés véget érjen és tudjak Neked írni. De elhúzódott a dolog. Horvátéknál csináltuk közösen. Elég sokat kellett gyalulnom (100 kg), mert ezt a munkát rám hagyták. De kedvvel és örömmel csináltam, mert mindig arra gondoltam, hogy a miénket csinálom, a Tiédet és az enyémet. Olyan jó ez az érzés, tudom azt, hogy van valaki, aki hozzám tartozik, aki megosztja velem az örömet, bánatot, gondot, az életet! Mert szép akkor az élet, ha van egy megértő társ, kinek a céljai ugyanazok, tervei egyezők, megalapozni és kiépíteni egy Istennek tetsző harmonikus családi életet, melyben megtalálja mindegyik a maga boldogulását. Édes kis szerelmem, ugye Te is ezt akarod? Így gondolod Te is, mert kimondhatatlanul szeretlek és tudom, hogy Te is szeretsz, és akkor nem lehet másképp. Még mindig érzem lényed és tested közelségét. Érzem finom kis kezed puhaságát, mely olyan könnyen elfér az én nagy görbe ujjú kezemben. Látom néha komoly, néha mosolygós finom és szép arcocskádat, gyönyörű hajadat. Érzem jóleső simogatásodat és puha ajkad édes, vágyhozó csókjait.
Előttem van még tökéletes alakod és a belőled kiáramló jóság, mely olyan széppé tudta tenni ezt a pár napot, amíg együtt lehettünk. Most, hogy írom ezeket a sorokat, olyan erős szívdobogást kaptam, hogy a fejemben érzem a lüktetést, amellett jóleső, melengető érzések járnak át mindenhol belül, ami mind annak a bizonyítéka, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, imádlak...
   Tegnap délután 1/2 7-kor jöttem haza, közben sokat gondolkodtam, vajon merre jársz. Remélem, pontosan, rendes időben megérkeztetek, és nem fáztál az úton. Tibor biztos szórakoztatott, és így azt tudpm, hogy unatkozni nem unatkoztál. Este korán, már 9-kor lefeküdtem. Ma is azt fogom tenni, mert fáradt vagyok.
   Márta és András délután elutaztak és így megint csendes a ház. Olyan kihalt, de nem sokáig, mert jössz te rövidesen, és be fogod tölteni teljesen, hiánytalanul.
   Ma voltam először a gyűrűvel az ujjamon a bányában. Úgy sajnáltam, amikor olyan nagyon piszkos volt a kezem. Valahogy az volt az érzésem, illetve a gondolatom, jobban kéne rá vigyázni,, nem szabadna ilyen csúnya, piszkos helyre vinni, de utána aztán másképp kezdtem gondolkodni - igenis ide való, a munkámba, az életembe, bármennyire piszkos az néha, fizikai életembe, de azért mégis szép is kell, hogy ide is bekerüljön, itt is elfoglalja a maga helyét, s ne csak az otthonomat, életemet változtassa meg, hanem a munkámat is, ambíciót adjon, mert mostmár van amiért dolgozni, az én kis családomért, ami egyelőre Te és én vagyunk.
   Édeském. Mindig Rád gondolok és jóleső érzéssel élem át gondolatban az elmúlt pár nap szép perceit, amikor a közelemben voltál és érezhettem közelről szeretetedet. Igen, mert az ember önző, és legalább annyira szeret kapni, mint adni. Édes voltál, helyes és kedves, természetese és őszinte. Egyszóval boldog voltam, s olyan jó most ebből élni, ezt újra meg újra átérezni, és hozzátenni aztán mindazt, ami még jönni fog, ami akkor fog bekövetkezni, amikor egészen az enyém leszel, teljesen és csak az enyém. Így a sorokból kiolvashatod, hogy főfoglalkozásom minden szabad percemben egyező a kis diák foglalkozásával, ábrándozok. Felelevenítem a közelmúltat, és tervezem a jövőt.
   Édes kis szerelmem! Vigyázz nagyon magadra, s gondolj rám sokat.
   Befejezem, a szombati viszontlátásig igen sok kézcsókot és millió csókot küldök igen nagy szeretettel és szerelemmel
                                                                                           Anti

Beláthatatlan party a Kászonokban

Benső utazás

– Egy könyv margójára

„Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.”
/Pilinszky János: Merénylet/

Nincs új a nap alatt: a történelem, vagy inkább az EMBER mindig ismétli önmagát, nem tud túllépni bizonyos dolgokon, nem tud magasabb tudati szintre lépni. Hiába a múltunk része ma már a holokauszt, a Gulag, Recsk, az ÁVO és az ÁVH, vagy a horvátországi Goli otok börtönsziget. Közös jellegzetességük a teljes titoktartás, az embertelen kínzások és kivégzések, a névtelen tömegsírok. Nem lélegezhetünk fel, újra és újra megtörténik, újra és újra eljön az a pillanat, amikor fény derül egy földi pokol létezésére és történéseire. Valaki újra és újra papírra veti az ott elszenvedett időt: legyen az egy nap – miként Alekszandr Solzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényében –; négy nap – mint Jorge Semprún A nagy utazás című regényében –; körülbelül három év – Faludy György Pokolbéli víg napjaimban –; vagy tizenhárom – mint Moustafa Khalifa A burok – Egy leskelődő naplója című dokumentumregényében. Újra és újra fejben írják le, a memóriájukba vésik bele a megtörténteket, a legapróbb mozzanatokat, gondolatokat, érzéseket, álmokat és éber álmokat.

„Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.” 
/Pilinszky János: Utószó, részlet/

Moustafa Khalifa dokumentumregényének, avagy börtönnaplójának szír főhőse Párizsban tanul filmrendezőnek. Az egyetem sikeres elvégzése után úgy dönt, hazatér, hogy hazájában rendezzen filmeket, otthagyva azzal Suzant, párizsi szír származású barátnőjét, akinek aztán égető hiánya belevésődik a sivatagi börtön első éveibe. A főhős döntése, ami akkor a legjobbnak tűnt, a lehető legrosszabb volt. A szabadság jelképes földjéről a pokolba érkezik, a szír nemzetbiztonsági szolgálat alagsori celláiba, és a sivatagi börtön léleksivatagába. Már a reptéren elfogják, és tizenhárom évig nem eresztik, ezzel elkezdi azt a folyamatos szemlélődést és leskelődést, ami egész idő alatt mint külső megfigyelő jellemző rá. Az első napokban kirekeszti magát, így kevés idő múlva a sivatagi börtönben is kiközösítik, elhatárolódnak mellőle. Miért is? Mert keresztény, áruló és hitetlen. Egyedüli keresztényként a teljesen muszlim cellában legnagyobb bűne a hitetlenség. Ezt senki sem bocsátja meg neki. Kettős burokba kényszerül, egyrészt a gyűlölködés okozta burokba, másrészt a többi rabtól való félelemébe. Burokban él több mint tíz évig nem szólva senkihez, teljes magányban és kivetettségben. Nem beszél, nem él semmilyen társas életet, csak leskelődik, figyel és figyel, megjegyez, elemez és kategorizál. Ezt oldja fel valamelyest Nasim doktor, aki tíz év után szóba áll vele, és igaz barátságságot nyújt neki. Lélektársát találja meg benne, akivel tökéletesen megértik egymást. Ám a börtön lélektelen és elidegenítő, és az őrületbe kergető légköre nem kíméli Nasimot sem, így hiába szabadulnak mindketten, s találkoznak a „szabad világban” később, barátságul kiürül, elsekélyesedik, meghamisítódik, ami tragédiához vezet.


„Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.” 
/Pilinszky János: Ravensbrücki passió/


 A napló benső utazás a lélek legbelsőbb és legelrejtettebb bugyraiba a világi pokol kellős közepén. Iszonyú és precízen leírt – bár leírhatatlan – kínzások, kivégzések, megalázások, halottgyalázások. A sivatagi börtönt a HALÁL mint állandó tényező lengi be, ami bárhol és bárkivel bármikor előfordulhat: a leves behozatalakor, vagy a fodrászhoz menet, netalántán a fürdőhelyiség meglátogatásakor, levegőztetések alkalmakor, az elnök dicsőítése közben, illetve dermesztő szilveszter éjszakán. És természetesen a kivégzéseken, amit a naplóíró egy idő után – amikor a véletlen folytán kilátása nyílik a kivégzőudvarra – állandó figyelemmel kísér. Ahogyan pedig telnek a napok, a hetek és az évek, a sok kivégzés már semmilyen hatással nem lesz rá. Mégis kivégzésfüggő lesz, amely saját poklát teremti meg, ahonnan nem menekülhet többé. Ahogy mindent megfigyel és részletesen megjegyez, memorizál, úgy lesi a kivégzéseket hétről hétre, azok minden mozzanatát ismerve. Hová vezet mindez? Vajon képes lesz túlélni a sok borzalom emlékét, a sok halott szellemét, akik minden éjszaka megkísértik. A temetőnyi halott lélek nem nyugodhat, és ő sem képes már többé „normális” életet élni. Lelke kiüresedik, megkeményedik, és a megmaradt és növekvő burka egyre áthatolhatatlanabb.

 
„Meghalt bennem a boldogság a tömeges halál miatt! Most már mindig így leszek? De miért? Az a tömérdek kínzás és halál folyamatosan nyomni fogja a szívemet, hogy megfojtsa mindazt, ami szép és jó az életben? Nem tudom.” (részlet a regényből)

Dupla lélektani ív szeli át a regényt. Tanúi lehetünk annak, ahogyan egy gyáva, de minden és mindenki felé nyitott emberből büszke, bátor, kitartó és a végletekig közönyös ember válik. Akinek a szürke börtön monoton rendje után az élet színes kavalkádja sérti a szemét, a mindent ellepő por kaparja a torkát, és a felé forduló embertársai burkának belső békéjét veszélyeztetik. A kegyetlen, lélektelen sivatagi börtön a közöny és a nihil állapotába juttatják, ahonnan többé nincs kiút. 

Vegyük meg, olvassuk el, és adjuk rokonaink, felebarátaink és embertársaink kezébe ezt a regényt, hogy tudják meg, lehet más is az élet, mint a sajátjuk; hogy lássák, olvassák, érezzék, milyen lehet a semmiért bűnhődni, és a poklok poklát megjárni. Azért, hogy megbecsüljék, ami van, ami adatott, és hazatérve mosolyogjanak, ne siránkozzanak, mert az életünk eltelik így is meg úgy is, de mi változtathatunk rajta, míg sokan mások nem. Szíria most erre vár, a változásra, ezért áldozza fel magát sok-sok ember, és ontják annyi ártatlan vérét.

Moustafa Khalifa: A burok. Egy leskelődő naplója, Ford. Dr. Bourgla Ossamah, Magyar-Szír Baráti és Kapcsolatfejlesztési Egyesület, Debrecen, 2012.

Fél éve velünk

Nemrég jött a mi világunkra, máris féléves lett Domonkos, aki október 14-én, péntek kezdetén született. Csütörtökön reggel még itthon porszívóztam, majd bevásároltam - több helyen is voltam -, aztán egy óra körül, amikor nem esett jól a koffeinmentes kávé, gyanakodni kezdtem. Erre a napra írtak ki, így hivatalos voltam az orvoshoz, ahol kiderült, a szülésem elindult, csak én nem tudok róla (nem is tudom, miért nem csodálkozom, lévén ez bevett szokás nálam). Az orvosom a kórházba irányított, és gyors szülésre számított. Nálam volt a kórházi csomag, így beültem az autóba, és telefonáltam. Fél óra alatt elintéztem mindent - főleg a gyerekeket ki hozza haza, és utána mi lesz volt a lényeges kérdés -, így elindultam a kórházba. Én vezettem, mivel semmit sem éreztem, jól voltam. Szerencsére nem volt dugó, így hamar odaértem.
Három dolgot szerettem volna elkerülni (többször viccelődtünk is ezen): egyedül bevezetni a kórházba megindult szüléssel  - így alakult, de nem bántam meg. A front alatt szülést, mert akkor zsúfolt a kórház - ez is bejött, olyannyira, hogy aznap éjjel vagy nyolc gyerek született, és a nőgyógyászatra kerültem emiatt, mert csak ott volt már hely. Ez utóbbival jól jártam. A harmadik pedig az éjjel vajúdás és szülés - ez se került el. A negyedik, a ráadás az lett, hogy Andris és Ádám után Domonkos is pénteken született.
Domi mély hangon, férfiasan kiáltott bele az októberi éjszakába, nem vitték el rögtön, sokáig együtt voltunk hármasban.

Ma féléves Domi, aki nélkül kevesebbek lennénk, boldogok vagyunk, hogy velünk van, hogy minket választott, és mi őt; így teljes a családunk. Lassan egy hónapja négykézlábazik, kutyázik, és pár napja elkezdett mászni is. Régóta ül az ölünkben, és kirúgja állásba magát, ha fogjuk, nagyon izmos kisember. Hamar megszólalt, és pár hetesen elkezdett mosolyogni, azóta se hagyta abba. Imádja, ha a fiúk körülötte vannak, ha zajlik az élet, és a mostanában kínált pár kanál almapüré mellett csak szopizott eddig.
Napról napra fejlődik, mindig újabb és újabb dolgokkal lep meg, egy csoda az egész, ahogyan lett, nőtt, vártuk, megszületett, és most itt van velünk.

Költészet napjára

Utószó

Pierre Emmanuelnek

Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
                  Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpűl felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban
megjönnek a csatakos virradatban. 


/Pilinszky János/

Függőség

A test edzése

A szellem csiszolása

A lélek harmonizálása

Aktuális sorrendünk attól függ, hogy melyik szakaszban járunk, és mely fejlődési fokán állunk életünknek. De ne feledkezzünk meg egyikről sem.

Fordított világ: képek 2011 decemberétől januárig