Benső utazás

– Egy könyv margójára

„Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.”
/Pilinszky János: Merénylet/

Nincs új a nap alatt: a történelem, vagy inkább az EMBER mindig ismétli önmagát, nem tud túllépni bizonyos dolgokon, nem tud magasabb tudati szintre lépni. Hiába a múltunk része ma már a holokauszt, a Gulag, Recsk, az ÁVO és az ÁVH, vagy a horvátországi Goli otok börtönsziget. Közös jellegzetességük a teljes titoktartás, az embertelen kínzások és kivégzések, a névtelen tömegsírok. Nem lélegezhetünk fel, újra és újra megtörténik, újra és újra eljön az a pillanat, amikor fény derül egy földi pokol létezésére és történéseire. Valaki újra és újra papírra veti az ott elszenvedett időt: legyen az egy nap – miként Alekszandr Solzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényében –; négy nap – mint Jorge Semprún A nagy utazás című regényében –; körülbelül három év – Faludy György Pokolbéli víg napjaimban –; vagy tizenhárom – mint Moustafa Khalifa A burok – Egy leskelődő naplója című dokumentumregényében. Újra és újra fejben írják le, a memóriájukba vésik bele a megtörténteket, a legapróbb mozzanatokat, gondolatokat, érzéseket, álmokat és éber álmokat.

„Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.” 
/Pilinszky János: Utószó, részlet/

Moustafa Khalifa dokumentumregényének, avagy börtönnaplójának szír főhőse Párizsban tanul filmrendezőnek. Az egyetem sikeres elvégzése után úgy dönt, hazatér, hogy hazájában rendezzen filmeket, otthagyva azzal Suzant, párizsi szír származású barátnőjét, akinek aztán égető hiánya belevésődik a sivatagi börtön első éveibe. A főhős döntése, ami akkor a legjobbnak tűnt, a lehető legrosszabb volt. A szabadság jelképes földjéről a pokolba érkezik, a szír nemzetbiztonsági szolgálat alagsori celláiba, és a sivatagi börtön léleksivatagába. Már a reptéren elfogják, és tizenhárom évig nem eresztik, ezzel elkezdi azt a folyamatos szemlélődést és leskelődést, ami egész idő alatt mint külső megfigyelő jellemző rá. Az első napokban kirekeszti magát, így kevés idő múlva a sivatagi börtönben is kiközösítik, elhatárolódnak mellőle. Miért is? Mert keresztény, áruló és hitetlen. Egyedüli keresztényként a teljesen muszlim cellában legnagyobb bűne a hitetlenség. Ezt senki sem bocsátja meg neki. Kettős burokba kényszerül, egyrészt a gyűlölködés okozta burokba, másrészt a többi rabtól való félelemébe. Burokban él több mint tíz évig nem szólva senkihez, teljes magányban és kivetettségben. Nem beszél, nem él semmilyen társas életet, csak leskelődik, figyel és figyel, megjegyez, elemez és kategorizál. Ezt oldja fel valamelyest Nasim doktor, aki tíz év után szóba áll vele, és igaz barátságságot nyújt neki. Lélektársát találja meg benne, akivel tökéletesen megértik egymást. Ám a börtön lélektelen és elidegenítő, és az őrületbe kergető légköre nem kíméli Nasimot sem, így hiába szabadulnak mindketten, s találkoznak a „szabad világban” később, barátságul kiürül, elsekélyesedik, meghamisítódik, ami tragédiához vezet.


„Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.” 
/Pilinszky János: Ravensbrücki passió/


 A napló benső utazás a lélek legbelsőbb és legelrejtettebb bugyraiba a világi pokol kellős közepén. Iszonyú és precízen leírt – bár leírhatatlan – kínzások, kivégzések, megalázások, halottgyalázások. A sivatagi börtönt a HALÁL mint állandó tényező lengi be, ami bárhol és bárkivel bármikor előfordulhat: a leves behozatalakor, vagy a fodrászhoz menet, netalántán a fürdőhelyiség meglátogatásakor, levegőztetések alkalmakor, az elnök dicsőítése közben, illetve dermesztő szilveszter éjszakán. És természetesen a kivégzéseken, amit a naplóíró egy idő után – amikor a véletlen folytán kilátása nyílik a kivégzőudvarra – állandó figyelemmel kísér. Ahogyan pedig telnek a napok, a hetek és az évek, a sok kivégzés már semmilyen hatással nem lesz rá. Mégis kivégzésfüggő lesz, amely saját poklát teremti meg, ahonnan nem menekülhet többé. Ahogy mindent megfigyel és részletesen megjegyez, memorizál, úgy lesi a kivégzéseket hétről hétre, azok minden mozzanatát ismerve. Hová vezet mindez? Vajon képes lesz túlélni a sok borzalom emlékét, a sok halott szellemét, akik minden éjszaka megkísértik. A temetőnyi halott lélek nem nyugodhat, és ő sem képes már többé „normális” életet élni. Lelke kiüresedik, megkeményedik, és a megmaradt és növekvő burka egyre áthatolhatatlanabb.

 
„Meghalt bennem a boldogság a tömeges halál miatt! Most már mindig így leszek? De miért? Az a tömérdek kínzás és halál folyamatosan nyomni fogja a szívemet, hogy megfojtsa mindazt, ami szép és jó az életben? Nem tudom.” (részlet a regényből)

Dupla lélektani ív szeli át a regényt. Tanúi lehetünk annak, ahogyan egy gyáva, de minden és mindenki felé nyitott emberből büszke, bátor, kitartó és a végletekig közönyös ember válik. Akinek a szürke börtön monoton rendje után az élet színes kavalkádja sérti a szemét, a mindent ellepő por kaparja a torkát, és a felé forduló embertársai burkának belső békéjét veszélyeztetik. A kegyetlen, lélektelen sivatagi börtön a közöny és a nihil állapotába juttatják, ahonnan többé nincs kiút. 

Vegyük meg, olvassuk el, és adjuk rokonaink, felebarátaink és embertársaink kezébe ezt a regényt, hogy tudják meg, lehet más is az élet, mint a sajátjuk; hogy lássák, olvassák, érezzék, milyen lehet a semmiért bűnhődni, és a poklok poklát megjárni. Azért, hogy megbecsüljék, ami van, ami adatott, és hazatérve mosolyogjanak, ne siránkozzanak, mert az életünk eltelik így is meg úgy is, de mi változtathatunk rajta, míg sokan mások nem. Szíria most erre vár, a változásra, ezért áldozza fel magát sok-sok ember, és ontják annyi ártatlan vérét.

Moustafa Khalifa: A burok. Egy leskelődő naplója, Ford. Dr. Bourgla Ossamah, Magyar-Szír Baráti és Kapcsolatfejlesztési Egyesület, Debrecen, 2012.